„Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked.” Ez az Úr bibliai válasza az eredendő bűnre; a büntetés, amellyel Évát (és leendő nőtársait) sújtotta. Nos, ez is egy lehetséges magyarázat. De nem elégszünk meg ennyivel.

Az emlősállatok számára nem tűnik kifejezetten fájdalmasnak a szülés, bár természetesen az ő szervezetüktől is extra erőfeszítést kíván. De a kicsinyek – egymás után akár hat-nyolc-tizenöt utód – viszonylag könnyedén kicsusszannak, ráadásul egyből életképesek. Az ember számára azonban kevés nagyobb kínt tudunk elképzelni, mint amilyen a szülés fájdalma – a vesegörcsöt szokták még ehhez hasonlítani. A baba világra hozatala ráadásul nem is veszélytelen: a WHO 2016-os adatai szerint világszerte naponta 830 nő veszíti életét a szüléssel kapcsolatos komplikációk következtében.

Az egész probléma valószínűleg abban a tényben gyökerezik, hogy elődeink sokmillió évvel ezelőtt két lábra álltak. Az ősember csontozata fokozatosan teljesen átalakult, és ez alól a medence sem volt kivétel. A főemlősök többségénél a szülőcsatorna nagyjából egyenes, szabályos. Az ősember csípője azonban egyre keskenyebbé vált (ez volt ugyanis a biztonságos járás záloga), a szülőcsatorna alakja pedig eltorzult. Képzelj el egy „hengert”, amelynek a nyílása az elején keresztirányú ovális, a végén viszont hosszanti ovális: ilyen a szülőcsatorna. Ezért van az, hogy az embercsecsemőnek – akinek a feje szintén nem kerek, hanem ovális – az anyai medencén való áthaladás közben meg kell csavarodnia a saját tengelye körül ahhoz, hogy a világra jöjjön. Ez azért némileg bonyolultabbá teszi a szülést-születést.

Mintegy kétmillió évvel ezelőtt újabb fontos változás történt: elkezdett nőni az ember agya. Úgy tűnik, az evolúció saját csapdájába esett: a szűkülő csípőjű nőknek nagyobb fejű babákat kellett megszülniük. 1960-ban Sherwood Washburn antropológus szülészeti dilemmának nevezte el ezt a problémát, amelynek a megoldása szerinte az, hogy az embercsecsemő viszonylag éretlenül jön a világra, mielőtt a feje még nagyobbra nőne – ez viszont azzal jár, hogy a baba még hosszú ideig nem képes az önálló életre. (Egy éppen világra jött kiscsikó egy óra múlva lábra áll és elindul – mint egy másfél éves kisgyerek. Egy másfél éves gyerek feje azonban nem férne ki a szülőcsatornán!)

Ilyen anatómiai feltételekkel egy kisbabát megszülni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Természetesen jóval egyszerűbb dolga lenne a nőknek, ha szélesebb csípővel áldaná meg őket az anyatermészet. Vajon ebbe az irányba halad az evolúció? (A szépségeszmény nemigen – kivéve a Kardashian-jelenséget.) Akár ez is megtörténhetne, hiszen – mint Anna Warrener és harvardi kollégái 2015-ben kimutatták – az eredményes járás és futás már egyáltalán nem kapcsolódik a keskeny csípőhöz. Az elmúlt tízezer évben mégsem következett be ez a változás – igaz, ennyi idő az evolúció történetében csak egy röpke pillanat. „De miért is feltételezzük, hogy az evolúciónak mindig célja van? Az evolúció inkább csak kipróbál ezt-azt” – mondja tréfásan dr. Vass Zoltán szülész-nőgyógyász.

Na de térjünk vissza a címben feltett első kérdéshez, hiszen eddig inkább a szülés bonyolultságáról volt szó és kevésbé a fájdalomról. „Tény, hogy sok minden fakad a két lábon járásból – mondja dr. Vass Zoltán. A méhnek és a méhszájnak a kilenc hónapig tartó terhesség során az a feladata, hogy a gravitáció ellenében megtartsa a babát, holott a négy lábon járó emlősállatok esetében ez elsősorban a has feladata. Ezért az emberi méh fala nem egy, hanem két izomrétegből áll. Nem véletlen, hogy a méhizom kötőszövetes daganata, a mióma csak az embernél fordul elő. Ezektől az erősen tartó izmoktól várjuk azt, hogy a vajúdás során viszonylag gyorsan lazuljanak, engedjenek, nyíljanak – és ez nem egy kéjutazás.”

A vajúdás fájdalma a tágulási szakban ráadásul kiszámíthatatlan: nem mérhető, nem látható, mi történik, nem lehet megmondani, meddig fog tartani. A kitolási szakban a hüvely tágulása és a medencefenék, gát feszülése okozza a fájdalmat. A tolófájások viszont legalább már produktívak, már látható az alagút végén a fény (szó szerint).

Mint dr. Vass Zoltán hozzáteszi, ma a medikalizált szülészet a fekve szülést erőlteti, ami leginkább a szülészorvos kényelmét szolgálja. A természeti népek női inkább guggolva szülnek, kihasználva a gravitációt. Így talán a fájdalom is jobban a folyamat szolgálatába állítható.

A szüléssel járó fájdalom egy részét vagy egészét elkerülik azok a nők, akik császármetszéssel hozzák világra a babájukat. (Az igazán pech, amikor egy tizenöt órás vajúdás után születik meg a döntés, hogy császár lesz belőle.) Azok a babák, akik császármetszéssel jönnek világra, néhány száz évvel ezelőtt nem tudtak volna megszületni. Talán drasztikusan hangzik, de a császármetszés révén tulajdonképpen kontraszelekció történik. „De hát az orvostudomány egésze a törzsfejlődés ellen dolgozik, nem?” – mondja szülész-nőgyógyász szakértőnk. – Megpróbáljuk meggyógyítani, a haláltól megmenteni, vagy éppen a világra segíteni azokat, akik a természet törvényei szerint nem maradnának életben.” Lehetséges, hogy ez a törekvés módosítja az emberi evolúció bizonyos irányait. A császármetszéssel megszülető nagyobb fejű babák például nagy valószínűség szerint továbbörökítik a „nagyfejűséget”, ami viszont a császármetszések számát fogja tovább növelni. Ez lenne a jövő? Száz év múlva vajon már nem is fognak hüvelyi úton szülni a nők, csak császármetszéssel?

Brazíliában az anyák 90 százaléka már most is császármetszéssel hozza világra gyermekét. Vajon biztonságosabb a szülésnek ez a módja? A baba szempontjából mindenképpen. Ahogyan dr. Vass Zoltán leegyszerűsítve fogalmaz: „Levesszük a gyerekről a kockázatot és rátesszük az anyára.” Annak ellenére, hogy a császármetszés ma már alapvetően biztonságos műtét, azért a szülés után intenzív osztályra kerülő nők 90 százaléka császáros. Mint szakértőnk mondja, a Magyar Szülészeti Kollégium jelenleg nem támogatja azt, hogy pusztán az anya kérésére császármetszéssel lehessen világra hozni a gyermeket. Pedig dr. Vass Zoltán megértő azokkal a nőkkel, akik szívük szerint a császárt választanák: „Miért is kellene huszonkét órát vajúdni, amikor huszonkét perc alatt is világra jöhet a baba? Gondoljunk bele mondjuk egy negyvenkét éves nő helyzetébe, aki egy utolsó esély, a hatodik lombikkezelés után esett teherbe, és mindent megtenne azért, hogy egészséges csecsemőt tarthasson a kezében. Hát persze, hogy inkább ő maga vállalná a műtéttel járó kockázatot, ha így a kisbabája számára biztonságosabbá teheti a születést.” Szakértőnknek eddig csupán egyetlen olyan (magán)intézményt volt szerencséje megismerni, ahol azt tapasztalta, hogy a szülő nőnek és a szülészorvosnak közösen szabadságában áll meghozni azt a döntést, hogy hüvelyi úton vagy császármetszéssel jöjjön-e világra a baba. A vidéki kórházak többségében az anyáknak nemigen van választásuk, de Budapesten kis puhatolózás után valószínűleg mindenki talál olyan intézményt, amelynek a felfogása a legközelebb áll az övéhez.

Ma még nem tudjuk, hogy evolúciós szempontból előny lesz-e vagy hátrány, ha még jobban elterjed a császármetszés. A francia bulldog csak császármetszéssel képes világra hozni a kölykeit, és úgy tűnik, ez a tény nem veszélyezteti a faj fennmaradását.

A szülés kockázata különösen azóta foglalkoztat bennünket, amióta ennyire kevés gyermeket vállalunk. „Ha végigmennénk egy 19. századi falun, rádöbbennénk, hogy minden házban volt legalább egy olyan gyermek, aki meghalt szülés közben vagy után, és minden utcában találnánk egy olyan házat, ahol a nő belehalt a szülésbe” – mondja dr. Vass Zoltán. Ma már azonban nem természetesek az ilyen veszteségek. Ma már szeretnénk mindent tudni a szülés folyamatáról és szeretnénk magunk uralni azt, miközben azt is szeretnénk, hogy az orvostudomány minden eszköze a rendelkezésünkre álljon a szülés fájdalmának és kockázatainak csökkentésében. Mert a szenvedés nem törvényszerű, és semmiképp nem valami megérdemelt büntetés. Még akkor sem, ha mindenki, aki valaha átélte, azt mondja, hogy megérte.

A szülési fájdalom csillapítása

A szülési fájdalom talán az egyetlen olyan fájdalom, ami nem bajt vetít előre, hanem egy produktív folyamatot fémjelez. Elődeink életében a vajúdással járó fájdalomnak az is lehetett a feladata, hogy figyelmeztessen: itt az idő, az anyának érdemes nyugodt, biztonságos helyet keresnie ahhoz, hogy világra hozza gyermekét.

Az anyák az 1800-as évek közepéig fájdalomcsillapítás nélkül szülték a gyermekeiket, az egyház buzgó helyeslése mellett, amely úgy tartotta, hogy ez az Úr parancsa. 1847-ben James Young Simpson skót orvos volt az első, aki kloroformmal enyhítette egy szülő nő kínjait. Az egyház felháborodása csak akkor enyhült, amikor 1853-ban Viktória királynő is hasonló módon hozta világra fiát, Lipótot. A 20. század elejére egyre több nő szült kórházban, így a fájdalomcsillapítás is egyre elterjedtebbé és biztonságosabbá vált. Gantly Dick-Read angol szülész azt is felismerte, hogy a kábító eljárások során nem érdemes teljesen „kiiktatni” az anyát, hiszen ez lelassíthatja vagy akár meg is állíthatja a szülés menetét. Az ő nevéhez fűződik a „természetes szülés” fogalma, amelynek lényege, hogy a szülésre készülő kismamákat érdemes felkészíteni arra, hogy mi vár rájuk. A szülő nők tudatossága és aktív részvétele, valamint bizonyos relaxációs technikák ismerete hozzájárulhat ahhoz, hogy minél simább legyen a folyamat. Az 1950-es években Farnand Lamaze francia orvos a légzéstechnikájával teremtett iskolát.

Ma a gyógyszeres eljárások közül az epidurális, vagyis gerinc közeli érzéstelenítés (EDA) a legelterjedtebb. Egy vékony katéteren keresztül helyi érzéstelenítő szert juttatnak a gerincvelő alsó szakaszába. A gyógyszer 2–4 óránként adagolható. Előnye, hogy biztonságos és hatásos, hátránya, hogy beadása szakértelmet kíván, és hogy a nyomási ingert csökkentve lelassíthatja a szülés menetét.

Forrás:https://www.evamagazin.hu/